Jöttünk, láttunk, irány Európa!
Hál’istennek. Azt hiszem, ez a két és fél hét körutazás Indiában bőven elég volt. Persze, érdemes volt látni, de köszönjük, többet nem kérünk belőle. Nem hiába hívják Indiát a világ segglyukának (hogy pontos legyek, a világ seggének, és azon belül Bihar tartományt a világ segglyukának).
Vannak nagyon szép helyek, csak nagyon kár, hogy ebben az országban. Ugyanis a környezet és a szegénység nagyobb benyomást tesz az emberre, mint a számos turistalátványosság. Természetesen az ember akkor kerül közelebbi kapcsolatba az igazi Indiával, ha nem szervezett utazással érkezik. Tényleg hihetetlenek az ellentétek.
Egyfelől megjelennek a modernizáció és a civilizáció jelei, másfelől viszont elég putri az ország, sajnos. Csak remélni tudjuk, hogy a világhatalommá kinövő Indiában az emberek helyzete is jelentősen javulni fog, főleg azoké, akik az utcán élnek, halnak és éheznek.
El kell ismerni a tényt, hogy az indiai az egyik ős- vagy ókori civilizáció, és hogy India egy feltörekvő hatalom, de azt gondoljuk, hogy ha ez az emberek életminőségét nem javítja, akkor nincs jelentősége.
Következzék tehát képes úti beszámolónk a kis/nagy Indiai körutunkról. Erősen szubjektív és sokban negatív írások következnek.
Szerencsére India felejthetetlen (vagyis elviselhetetlen) illatának (?!!) emléke: a tehén és emberi ürülék, szmog és szemét szag keveréke életünk végéig velünk marad.
Tulajdonképpen az indiai utazásunk két fontos dologra nyitotta fel a szemünket:
1, jobban tudjuk értékelni Kelet-Európát, annak ellenére, hogy nekünk továbbra sem ideális hely;
2, át tudtuk végre érezni a honvágyat, amit általában nem szoktunk, de itt Indiában sikerült.
November 26. – Érkezés
Szerda éjjel 11 utánra érkezett volna faterék gépe a delhi reptérre, de késett 1 órát. Direkt későbbre is rendeltem a taxit, de az 20 perccel korábban jött, és inkább elmentem vele, nehogy felszámoljanak várakozási díjat. Ahogy sejtettem, korán kiértünk a reptérre, és a terminál előtt nem várakozhattunk 5 percnél tovább, ki kellett hajtanunk, és kint várakoztunk. Legalább kint használhattam az indiai WC-t (értsd: bokor).
Megcsörgettek faterék, a terminál elé gurultunk és összeszedtük őket. A taxis persze átvert, több mint 300 rúpiával, gyanús is volt az ár amit bemondott és sajnos a fuvar áráról csak azután kaptam meg az sms-t, hogy a taxis már elhajtott. Persze, mi voltunk a hülyék, hogy nem fogaztunk, de erre nem volt se kedvünk, se energiánk. De ezelőtt ezzel a taxis társasággal nem volt ilyen tapasztalatom és az is pl. a modernizáció jele, hogy sms-t küldenek az árról. De az emberi tényezőt sajnos így sem tudják kiszűrni.
Mindenesetre, most emailekkel zaklatom a taxis társaságot, hogy egy ingyen fuvart kérek a reptérre kárpótlásul. Biztos a spam-listára tettek, de nem baj, majd lehet hogy hívogatom is őket.
Egyébként szereztem extra matracot a szobámba, úgyhogy mindenki ágyon alszik.
November 27. – Akklimatizálódás
Az első napot egy kis laza napnak szántam, hogy a szülők akklimatizálódjanak. Reggel elsétáltunk a szupermarketbe, hogy lássák milyen “csodás” a környezet, de azt is, hogy bár nem elterjedt koncepció, azért léteznek szupermarketek.
A szupermarkettől tuktukkal mentünk az irodába, így megvolt az első tuktukozás is rögtön az első napon. A fater infarktust kapott a közlekedési moráltól és rögtön elvetette az autóbérlés lehetőségét.
Az irodában ebédeltünk, kihívták nekünk a pénzváltót, aki jó áron váltott, szereztek nekünk megfizethető sofőrt, aki majd elvisz Agrába és Jaipurba, utána pedig tuktukkal elmentünk a metróhoz, vettünk metrókártyát és bemetróztunk a Connaught Place-re.
Ezen a téren (is) a kéregetők mellett még azokat is le kellett szerelni, akik hozzánk csapódtak, és mindenáron a nem létező turista irodába vagy éppen valami bevásárlóközpontba akartak irányítani minket.
Hamar megszokja az ember, hogy nem áll le beszélgetni senkivel, vagy éppen “elfelejt” angolul. Egy idő után talán lekopnak, ha pedig nem, le kell menni a metróba, mert a jegykapun (ami a modernizáció egy másik jele) túl úgysem követhetnek.
Még korán volt, úgyhogy elmetróztunk és gyalogoltunk a szúfi cuccba, a Nizamuddinhoz, ami az arab sikátorok közepén van. Én már voltam bent, mutter meg nem akarta levenni a cipőjét már az utcán, nem a templom kapujában! (nem meglepő módon, tekintve a redvát mindenhol ebben az országban), úgyhogy csak a fater ment be.
A Nizamuddin után pedig hazametróztunk, tuktukoztunk, és beültünk a The Monkey Bar-ba, ami ott van 100 méterre tőlem, de még sosem voltam ott. Ez egy nagyon jó és megfizethető bár egyébként (pedig általában az ilyen helyek elég drágák szoktak lenni, főleg az alkohol).
Így első napon elintéztünk minden pénzváltást és sofőrt, tuktukoztunk, metróztunk, láttunk valamiféle dzsuvát (putrit) és söröztünk is.
November 28. – Jaipur
Rögtön belevágtunk a dolgokba és korán reggel elautóztunk Jaipurba. Ez a város kicsit tűrhetőbbnek tűnt, mint Delhi, a nevezetességeit, amik közül vannak amúgy nagyon szépek, elég gyorsan letekertük az idegenvezető és a sofőr segítségével. A sofőr kötelező jelleggel megállt valami textilboltban, ahol nyilván voltak ismerősei, és mint később kiderült, ezt a trükköt minden sofőr és idegenvezető beveti. Amivel semmi gond, csak ezek hatalmas boltok és elég labirintusszerű az elrendezésük, tehát az ember még akkor sem tud “kiszökni”, ha akar: végig kell menni az egészen, miközben a tucatnyi kiszolgáló személyzet zaklatja és győzködi.
Hazafelé jó nagy dugóba keveredtünk Gurgaonnál: több mint 3 órát álltunk vagy csigalépésben haladtunk, így éjfélre értünk haza. És a hosszú nap után még fogazni is kellett, mert a sofőr főnöke azt mondta, hogy az árban, amit mondott minden benne van, tehát amennyit helyben adni kellett az idegenvezetőnek, azt értelemszerűen levontam a teljes összegből. Szegény sofőr, aki már hullafáradt volt a nagy koncentrációt igénylő vezetés után, próbálta mondani, hogy de hát ők nem foglalkoznak idegenvezetéssel, de én ragaszkodtam hozzá, hogy a főnök azt mondta, hogy all-inclusive. Felhívta a főnökét, aki engedett, így tényleg all-inclusive volt az, amit ők nem annak szántak.
Utálom ezt a cigánykodást, de ha muszáj, akkor muszáj. Ha ők csak ebből értenek, akkor ez van. Pár hónap alatt talán belejön az ember, én is igyekszem.
November 29. – Delhi
A harmadik napon egy másik sofőrrel autós városnézésre mentünk Delhibe, ami mint kiderült, nagyon jó ötlet volt, mert a látványosságok nem mindig egymás mellett és metrómegálló közelében találhatóak, ezért nagyon sok idő ment volna el az utazással.
A Jama Masjid mecsetnél kezdtünk, ahol le kell venni a cipőt, úgyhogy én és mutter nem mentünk be, mert nem csak a mecseten belül kell levenni a cipőt, hanem már a galambszaros előudvarában. Amíg kint várakoztunk, addig a belépőt szedő ember odaküldött hozzánk egy, a mecsetbe igyekvő kéregetőt, de elhajtottuk.
A Red Fort-ot kihagytuk, azzal az indokkal, hogy Agrában, a Taj Mahal városában ugyanolyan a Red Fort, és ott majd megnézzük.
Ez a sofőr is elvitt minket valami labirintus-féle boltba, ahonnan alig bírtunk kiszabadulni: még teát is kaptunk. De velünk nem járnak jól, ilyen helyen már csak azért sem vásárolunk.
Este megint a The Monkey Bar-ba mentünk.
November 30. – Agra
Jaipur és Delhi után Agra volt soron, ahova szintén a delhi városnézős sofőrrel mentünk. Érdekes látvány tárul az ember elé a lefelé vezető úton, konkrétan olyan, hogy az ember inkább ki sem szállna az autóból.
Mások is mondták már, és tényleg így van: egyszerűen hihetetlen, hogy India leghíresebb nevezetességéhez csak a putrikon át lehet lejutni.
Először megnéztük a mini Taj Mahal-t, aminek szintén van olyan része ahova csak cipő nélkül lehet bemenni, de addig el tudtunk menni a mutterral, nem kellett teljesen kimaradnunk a mini Taj Mahal élményből. 25szörös árért az indiai jegyárhoz képest egyébként (10 rúpia az indiaiaknak, 250 nekünk, turistáknak). A jegypénztáros persze egy százassal kevesebb visszajárót adott először, de látta, hogy számolgatunk, és utána nyújtotta a még hiányzó 100-ast.
Itt már jobban zaklatják az embert egyébként az árusok. Már az autóból alig bírtunk kiszállni, mert rögtön ráugranak az emberre.
A Taj Mahal parkolójában szintén ugyanígy zaklatják az embert és ugyanúgy rosszul adott volna vissza a pénztáros, annak ellenére, hogy a Taj Mahalnál a legpofátlanabb a belépő árkülönbség, mert míg az indiaiak 10 rúpiát fizetnek, mi 750-et. Ez 75szörös árkülönbség!!! Ennek megfelelően egyébként sokkal több indiai látogató van, persze sokkal több külföldi turista is, mint amennyit Delhiben láttunk, bár még így is elenyésző. A Taj Mahalnál egyébként tényleges szolgáltatást nyújtanak ezért az árért legalább: a jegy árában benne van egy cipőzsák, tehát nem kell mezítláb lenni, egy fél literes víz és az elektromos busz transzfer a jegyirodától a bejáratig.
A jegy továbbá “VIP” belépést biztosított, tehát előbb mehettünk be magához a sírhoz a Taj Mahalban, mint az indiaiak. Ezért az árért végül is ez a minimum volt. Jaaa, és a WC is ingyenes volt, míg a helyieknek 5 rúpiába került. Azt hiszem, azért még ez is bőven belefér a 750-es jegyárba.
Természetesen már a biztonsági ellenőrzésnél tudtunk alkotni, mert a sofőr figyelmeztetésének ellenére, a táskánkba hagytuk a kekszeket, pedig kaját nem szabad bevinni, amit nem teljesen értünk, de valószínűleg magukból indulnak ki, és attól félnek, hogy a sok paraszt még pikniket rendezne ott a Taj Mahal kertjében.
Szóval ki akarták dobatni a kaját, de mi azt mondtuk, hogy inkább megesszük, de ezért megint ki kellett mennünk. Majd újra át a biztonsági ellenőrzésen. Ennél a második ellenőrzésnél persze megtalálta a rágónkat, amit előzőleg nem. De arra azt mondtuk, hogy dobják ki.
Egyébként kamerázni sem lehet a Taj Mahalban, a kamera megőrzésért még 25 rúpiát kell fizetni. Végül is mi van ingyen, nem? Főleg egy külföldinek???!!
A Taj Mahalban lévő sírhoz egyenesen vezetett az utunk a VIP jeggyel, de tulajdonképpen együtt engedtek be a helyiekkel, ami hatalmas nyomorgást és taposást okozott. A sír egyébként alig látszik a körülötte lévő rácsos kerítésnek köszönhetően és az ember nem is tölthet bent sok időt, mert beengedik az 5 millió embert és amint megtelik a sír körül lévő tér, rögtön kihajtják a tömeget.
A Taj Mahal mellett lévő mecsetbe is benéztünk, ahonnan még a cipőzsákkal is kihajtottak minket, úgyhogy mutterral kívülről kukkantottunk be (amúgy is félig nyitott volt). Fater megint bement, és a mecsetőr vagy mi mutogatott neki jó dolgokat, amiket fényképezhet. Fater nagylelkűen erre akart adni neki egy 50-est, ami nekünk a mutterral nem tetszett (ismét emlékeztetnék a 750-es belépőre), de mindegy, akkor gyorsan ki akartuk használni az alkalmat, hogy megszabaduljunk egy szutykos és szakadt 50-esünktől. Persze azt kiszúrta és nem kellett neki, de utána már csak egy 10-est nyújtottam, az meg nem kellett neki.
Erre van a mondás ugye, hogy aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli.
A Red Fort-ra már nem jutott idő, és a sofőr által erőltetett textilboltra sem, szerencsére, hála fater igen hosszas fényképezgetésének és videózásának (ugyan a kamerát lerakatják az emberrel, de a fényképezővel is lehet videózni, sőt telefonokkal is). Tehát a kamera tilalom csak egy újabb lehúzás a külföldiek felé, de nem baj, addigra már hozzászoktunk.
A hazafelé vezető úton még ezeket láttuk:
David in Beirut 
tényleg elképesztően nagyok a különbségek!
szörnyű!
Ja kérem ez India! Már nem bírom a röhögést majd holnap folytatom. És annyira átérzem a helyzetet ami ugyan elviselhetetlen de egyben röhejes is DD. Kairóban a piramisokhoz úgy jutottunk be hogy közben a mellénk szegődött önkéntes idegenvezetők összeverekedtek rajtunk, én viszont bent elzavartam azt az egyet is aki maradt.
😀
jól tetted! de az is igaz, hogyha már összeverekednek az emberért, akkor lehet jókat alkudozni
bár én nem tudok annyira, nem szeretek
De akkor még nem is volt min alkudni, a belépőárak ki voltak írva, az önkéntes idegenvezetőknek meg ugye nincs ára, csak gondolják hogy kapnak valamit, engem viszont zavart hogy ott magyaráz állandóan, mintha én nem látnám magamtól azokat a nyüves piramisokat. Aztán nem akart elmenni, én meg megálltam és mondtam, addig nem mozdulok amíg el nem takarodik. És akkor elment DD. Én nem alkuszom, egyszerűen nem adok senkinek semmit és kész. Nem is volt nálam sose pénz. Mindig mondtam, I have no money, my husband didn’t give me. Az angolom nem annyira jó.
jaj engem is zavarna, zavar itt is … szóval jól tetted … utána mi is mondogattuk, hogy nem tudunk pénzt adni
ha viszont nem tisztázod előre hogy nem lesz pénz, akkor jön, és utána nem száll le rólad
és Egyiptomban is drágább a látványosságokhoz abelépő külföldieknek?
és a helyiek fényképeznek titeket mint külföldit?
Drágább de nem annyiszor mint amiket írtál, mert az már szemétség. Nics pénzért fényképezés, alapjáraton a nőket meg sem közelítik, férfiakat meg nem szokás. Olyan volt hogy nekünk megtetszett egy pici egyiptomi lány, nézegettük, és akkor a szülők mondták hogy a gyerekünkkel együtt lefényképezhetjük őket, de akkor ők is, és persze ezt kedvességből, nem szivességből. Én biztos verekednék ha valaki fél méterrel közelebb jönne hozzánk mint kellen. Szudánban sincs ilyen. Olyan nincs hogy valaki nem száll le rólam, én olyan olaszos, ordítozós nő vagyok, férj közben kussol, DD, szóval mennie kell mert olyan balhét csinálok hogy csak na. Lehet hogy India ilyen szempontból erőszakosabb, de eddig én ezeket a dolgokat megoldottam.
persze, hogy szemétség … ki mondta, hogy a turistákkal itt jól kell bánni?!!
az jó ha nincs fényképezgetés … baromi idegesítő és rohadt nagy bunkóság
akkor olyan lehetsz mint mutterom 🙂 csak annyi a baj, hogy Indiában nem tudsz távolságot tartani mert ugye rohadt sokan vannak, nincs hely (tehát ki élhetik a perverziójukat, hogy a külföldit megérintsék)
“és persze ezt kedvességből, nem szivességből.”
Látszik hogy senki nem olvasta el DD
min látszik? ha helyesírási hiba, akkor előfordul, átsiklik az ember szeme felette 🙂
Pfuuu,nem lehet, hogy ezeknek amúgy nem nagyon van agyuk? Mind úgy néz ki mintha őserdős bennszülöttek lennének ruhában, áhh én beszarnék ott….csak a szeme villog mindnek…..Ja és , persze rosszabbak mint a ci*ok, Angliában sem adnak egy kanyi borravalót sem, még a diplomások sem….
😀
azért van sok okos indiai is ám … a külföldi egyetemek tele vannak velük … az más kérdés hogy hogy néznek ki (arról ugye többnyire nem tehetnek) és más kérdés hogy hogy viselkednek (arról viszont nagyon is tehetnek)
szerintem itt sem kell borravalót adni … külföldiként neked az már úgyis bele van számolva a normál ár kétszeresébe 😀
Nem, nem helyesírási hiba, arról volt szó hogy Indiában pénzt kérnek a fényképezkedésért én meg erre ellenpéldának azt akartam írni hogy Kairóban ezt kedvességből, nem pénzért, erre azt írtam hogy kedvességből, nem szivességből, ugye ennek semmi értelme sincs DD
Az itteni osztályban a 3 legokosabb gyerek közül egyik az enyém természetesen DD, a másik kettő pedig indiai és nagyon udvariasak. No de ugye ez amerikai magániskola.
az szuper! de gondolom titeket nem ért meglepetésként ez?
az indiaiak amúgy nagyon udvariasak külföldön!!! ezért (is) volt nekem csalódás a saját országukban látni őket (a többségüket)